Farkasokkal és kutyákkal a társas viselkedés evolúciójának nyomában - Interjú Dr. Virányi Zsófiával

Dr. Virányi Zsófia – biológus, etológus
Születési év: 1977.

2000. Eötvös Lóránd Tudományegyetem Természettudományi Kar, MSc - biológus
2004. Eötvös Lóránd Tudományegyetem Etológia Tanszék, PhD - etológus
2004 - 2005.  ELTE Etológia Tanszék – posztdoktori kutató (Budapest)
2005  - 2008. Konrad Lorenz Intézet (Altenberg, Ausztria)    
2008  - 2012. Bécsi Egyetem (Bécs, Ausztria)
2008  - Wolf Science Center (Ernstbrunn, Ausztria)   
2012  - Messerli Kutatóintézet, Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem (Bécs, Ausztria)


Miért lettél biológus? Mely élményeid voltak meghatározóak a pályaválasztásodban?

Az állatok iránt már gyerekként is nagyon érdeklődtem. Amióta az eszemet tudom, szeretnék „beszélgetni” az állatokkal, megérteni, hogy ők hogyan látják a világot, mi érdekli őket, miért csinálják, amit csinálnak. Később, amikor közelebb kerültem a tudomány világához rájöttem, hogy az állati kogníció vizsgálata az, ami leginkább megfelel ennek a gyermeki vágynak.  A tudományon belül így kötöttem ki a biológiánál és azon belül is a kogníció vizsgálatánál.

Meggyőződésem, hogy a tanároknak igen nagy szerepük van az érdeklődési kör, a gondolkodás kialakulásában. A szüleim építészek, így sokáig az építészet volt a legvonzóbb terület számomra. Kaposváron, a Táncsics Mihály Gimnáziumban matematika szakos osztályba jártam, itt dőlt el, hogy végül is nem matematikai vonalon tanulok tovább. Nagyszerű biológia tanárom és egyben osztályfőnököm volt. Dr. Mikós Endrénét - aki nem csak nagyon jó tanár, hanem emellett nagyon pozitív, meleg, barna-piros személyiség is - emberként is nagyon szerettem.
Az összes fellelhető Joy Adamson könyvet elolvastam, ezt követően Csányi Vilmos és Konrad Lorenz műveit is. Azt hiszem a könyvek is igen nagy befolyással voltak rám.

Szerintem elgondolkodtató kérdés, hogy az ember miért bízik a tudományos módszerekben. Én hiszek a természettudományos gondolkodás logikájában, vagy általában a tudás fontosságában. Érdekes módon ezt vissza tudom vezetni egy nagyon konkrét gyermekkori olvasmányos élményemre, Anna Sewell: Fekete Szépség című regényére, melyben egy lovászfiú gondatlanságából adódóan egy ló tüdőgyulladást kap. A fiú akaratán kívül követte el a hibát, nem tudta, hogy helytelenül cselekszik. A ló tapasztalt gondozója erről értesülvén csak ennyit mondott: a gonoszság után a tudatlanság a legveszedelmesebb dolog a világon.
Ez a mondat az óta is visszacseng a fülemben. Az életet mindig is nagyon tiszteltem, szerettem volna vigyázni rá, ezért tudtam, hogy gonoszságból nem fogok ártani, de ha tudatlanságból sem akarok, akkor erről kell tanulnom.
E konklúzió mentén kötöttem ki a természettudománynál és a biológiánál.


 
Nagyon izgalmas helyen dolgozol jelenleg. Hogyan kerültél kapcsolatba a farkasokkal?

Korábbi olvasmányaimnak köszönhetően számomra nem volt kérdés, hogy a szakdolgozatomat az Etológia Tanszék gondozásában írom, ahol akkor Csányi Vilmos volt a tanszékvezető. A kognícióhoz való vonzódásom miatt a kutyás csoport mellett döntöttem, bár a másik téma is nagyon izgalmasnak ígérkezett.
Később, amikor a doktori képzést elkezdtem, a témavezetőm, Topál József feltette a kérdést, hogy félek-e a kutyáktól? Mondtam, hogy nem félek, akkor már 1-2 éve kutyákkal dolgoztam. Majd megkérdezte, hogy félek-e a farkasoktól? Amire azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, még nem próbáltam ki.
A kutyának, mint fajnak, van egy nagyon hosszú domesztikációs története, amiről úgy gondoljuk, hogy az emberi evolúcióról is sokat tudna tanítani nekünk. A kutya háziasítási folyamatának megismeréséhez olyan kutyákat és farkasokat kell összehasonlítani, akiknek hasonló tapasztalataik vannak. Ha a tapasztalatok hasonlóak, akkor van esélyünk arra, hogy felismerjük azokat a viselkedési különbségeket, amelyek többé-kevésbé genetikailag megalapozottak és a domesztikáció számlájára írhatóak.
Az ELTE Etológia Tanszéke erre a tudományos kérdésre kereste a válaszokat, amikor Horkai Zoltán gödöllői telepén szelíd farkasokkal kezdtünk foglalkozni. Ezt a témát dolgozza fel a Farkaslesen című természetfilm Molnár Attila Dávid rendezésében.

A doktori munkám témájaként, így kerültem kapcsolatba a farkasokkal még Budapesten.
A munka a farkasokkal és a kutyákkal rendkívül érdekes volt és annyira kevés kérdéshez jutottunk közel, hogy Belényi Beával és Kubinyi Enikővel – az etológiai kutatásban részt vevő kollegáimmal – úgy gondoltuk megpróbáljuk létrehozni a magunk kutya-farkas összehasonlító projektjét, ami aztán részben anyagi okoknál fogva reménytelennek bizonyult. Később, az ausztriai munkám hozott össze Friederike Range-val és Kurt Kotrschal-al, akikről kiderült, hasonló tervekkel próbálkoztak a határ azon oldalán. Együtt végül is sikerrel jártunk és létrehoztuk a Wolf Science Center-t, ami a mai napig működik is.


Kérlek, mutasd be röviden a Wolf Science Center-t!

A Wolf Science Center egy viszonylag fiatal tudományos alapítvány, mely egyetemektől függetlenül létezik, de a Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetemmel együttműködésben tevékenykedik. A kutatóközpontnak az ernstbrunni vadaspark adott otthont Ausztriában (Wildpark Ernstbrunn).
Kutya- és farkasfalkák vadasparki környezetben, nagy (egyenként 8000 m2) kifutókban, azonos körülmények között élik mindennapjaikat, miután ugyanolyan módon felneveltük őket. (A farkas- és kutyakölykök 4-5 hónapos korukig emberi társaságban élnek, a gondozók együtt alszanak velük, egy a kifutóval összeköttetésben lévő házban, egy matracon.)
Budapesten az azonos körülményeket más rendszer szerint próbáltuk biztosítani: hazavittük a farkaskölyköket egyesével, és saját otthonainkban neveltük fel őket oly módon, ahogy jellemzően a családi kutyák élnek.
Azonban, ha farkast próbálunk bevezetni a kutyalétbe, akkor az maximum néhány hónapos korig lehetséges, mert az állatok egyrészt boldogtalanok lesznek, másrészt hamar veszélyessé válhatnak.
A falkák sok éven keresztüli fenntarthatóságának érdekében a Wolf Science Center-ben a kutyák és farkasok azonos nevelését a farkas igényeihez igazítjuk, így életük végéig tudunk velük dolgozni. Ezért aztán a kutyák élnek a farkasokéhoz hasonló falkákban.
A budapesti vizsgálatok egyik fő vonala az ember-állat interakció, kommunikáció, együttműködés tanulmányozása volt.
A falkatartás előnye, hogy nem csak az ember-állat interakciót tudjuk vizsgálni, hanem a falkán belüli, tehát az állatok közötti kommunikációt, interakciót is. Ez azért lényeges, mert az ember-kutya együttműködésnek az alapjait valahol a farkas-farkas együttműködésben kellene megtalálni. Valamikor a falkában élő farkasok egyes egyedei csatlakoztak az ember csoportokhoz, és végső soron lecserélték farkastársaikat embertársakra.




Mondanál néhány szót a Wolf Science Center-ben folyó etológiai vizsgálatokról?

Az állatok hozzászoktak ahhoz, hogy egyesével kijöjjenek a falkából és a tesztházban dolgozzunk velük. Ilyenkor az ember-állat együttműködést figyeljük meg, ilyen például az emberi jelzések megértésének vizsgálata.
Ennek egyik formája, amikor két egyforma virágcserép egyikébe ételt helyezünk, a másik üres marad. Az ember a két cserép között állva rámutat vagy ránéz arra a cserépre, amelyik a jutalomfalatot tartalmazza, így jelzi az állatnak az étel helyét.
A kutyák minden más állatfaj közül, messze a legsikeresebbek ezekben a kísérletekben, olyan teljesítményt mutatnak, mint egy 2-2 és fél éves gyerek.
A farkasokat hiába neveli ember, fiatal korban nem képesek az emberi jelzéseket megérteni, kizárólag a felnőtt állatok tudják ezt arra használni, hogy rátaláljanak a táplálékra.
Nem lehet tudni, hogy a felnőtt állatokban a sok tapasztalat hatására ez egy tanulási folyamat eredménye-e, vagy arról van szó, hogy csak idősebb korban válnak befogadóvá az ilyen típusú jelzésekre. Ez nehezen szétválasztható. Az itt élő farkasok emberhez vannak szokva, és mivel az ember sokat mutogat a mindennapok során, elképzelhető, hogy idővel megtanulják.

Kíváncsiak voltuk, hogy vajon egy kutya jelzéseire jobban figyelnek-e a farkasok. A kísérletben egy kutyának rá kellett néznie az ételt tartalmazó cserépre, ezzel „mutatva” a táplálék helyét.
Az derült ki, hogy a farkasok a fajtársak tekintetét nagyon szépen követik, és ezzel a segítséggel meg is találják az elrejtett jutalomfalatot.
Valószínűleg a kutya ősében már jelen volt az a képesség, melyet aztán át tudott fordítani egyrészt az emberre, másrészt pedig az emberi kézjelzésekre, melynek következtében a kutyák képessé váltak ezeknek az emberi mozgásoknak a megértésére.


Milyen nehézségeket és örömöket rejt a farkasokkal folytatott munka?

Farkasokkal dolgozni nagyon sok kockázatot hordoz. Annak érdekében, hogy ezeket csökkentsük, próbálunk pozitív tapasztalatokat adni az állatoknak az emberrel kapcsolatban. Elkerülünk minden konfliktust, vagy bármilyen erőforrás feletti küzdelmet az állatokkal. Minden nagyon óvatosan van beállítva, megszervezve, hogy a legapróbb jelzését is észre tudjuk venni, ha a farkasoknak valami nem tetszene és esetleg olyan módon reagálnának, ami veszélyt jelenthet számunkra. Ha ilyen helyzet adódik, megpróbálunk óvatosan kiszállni belőle vagy úgy reagálni, hogy más irányba terelődjön az állatok figyelme. Ilyen módon, ez idáig képesek voltunk balesetmentesen működtetni a rendszert.
Szerencsére az állatok jól érzik magukat, szívesen vesznek részt a munkában. Azonban mindent úgy terveztünk és építettünk meg, hogyha valami oknál fogva már nem lehetne szemtől szemben egy térben biztonságosan dolgozni velük, akkor egy rács két oldaláról is meg tudjuk tenni ugyanezt.

Mivel szeretnék minél többet tudni a kutya-ember kapcsolat alapjairól és evolúciós eredeteiről, úgy gondolom, ennél izgalmasabb munkát nem is végezhetnék. Azt hiszem minden nehézségért kárpótol, amikor sikerül elnyerni egy vadállat bizalmát és barátságát.



 
Mi volt a legmeglepőbb élményed a munkáddal kapcsolatban?

Mindig nagyon élvezem, amikor nagyon apró, nyilvánvaló, mindennapi helyzetekben nyilvánulnak meg kutya-farkas különbségek, amiknek a kimutatásáért egyébként elég sokat küzdünk. Az állatok villanypásztorral felszerelt kifutókban élnek. A farkasok gyönyörűen megtanulják, hogy a villanypásztort el kell kerülni. Amikor először találkoznak a villanypásztorral, természetesen megcsípi őket, akkor jól megnézik maguknak, hogy ez az a dolog, amit el kell kerülni. Ehhez képest, amikor a kutyáink első alkalommal találkoztak a villanypásztorral, egész más volt a reakció, így történt ez saját kutyám esetében is. Amikor megcsípte, azt sem tudta mi történt, vinnyogva menekült hozzám, majd a kifutó közepéről, a lábam mögül nézett vissza nagy általánosságban, hogy valaki őt onnan megtámadta, fogalma sem volt arról, hogy mi történt. A kutyák, amikor először találkoznak villanypásztorral, egyszerűen nem ismerik fel a kapcsolatot, hogy az a vékony zsinór okozta a fájdalmat. Úgy tűnik, hogy a villanypásztor megérintése és a fájdalom közötti okozati kapcsolat nem merül fel bennük. Annyira vicces volt ez a jelenet és annyira átütően látszott, hogy ilyen egyszerű dolgokban is mennyire különbözik ez a két faj. Később természetesen a kutyák is megértik az összefüggést, a farkasoknál viszont egyetlenegy alkalom is elég ehhez.


Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

Azt hiszem, az állatok iránti felelősség. Vadállatokat nevelünk fel, elérjük, hogy megszokják a mindennapos foglalkoztatást, felépítjük a bizalmat az ember irányába. Mivel nincs semmilyen stabil anyagi hátterünk, nekünk kell előteremtenünk a rendszer fenntartásához szükséges bevételeket. Ez elég nagy feladat, mivel szeretnénk az állatoknak életük végéig biztosítani ezt a fajta életminőséget.


Milyen távlati terveid vannak?

Jelenleg teljesen leköt a Wolf Science Center-ben folytatott munka, hiszen nagyon keveset tudunk erről a kutatási területről. Annyira foglalkoztat az a perspektíva, hogy ezekkel az állatokkal még 12-15 évig együtt dolgozhatunk, hogy nem is tudok másban gondolkodni, elvégre annyi kérdést kell még megválaszolni. Izgatottan várom az első eredmények megszületését, amik aztán újabb kérdéseket vethetnek fel. Szép lassan világossá válik, hogy a kutyák és a farkasok ténylegesen miben hasonlítanak és miben különböznek egymástól.


Tudnál valamilyen tanáccsal szolgálni a pályakezdő fiatalok számára?

Amikor Magyarországról Ausztriába költöztem, nagyon nagy élmény volt a kultúraváltás. Sokkal több olyan emberrel találkoztam Ausztriában, aki elhiszi, hogy irányíthatja az életét, megvalósíthatja, amit szeretne, hogyha küzd érte. Azt érzem, otthon az emberek sokkal könnyebben feladják ezeket a vágyakat azzal az érvvel, hogy úgysem fog sikerülni. Az én tapasztalatom más: nem szabad feladni.




Mi a véleményed az mRNS.hu-ról?

Nagyszerű ötlet. Nagyon fontos küldetés a tudományt olyan módon közvetíteni az emberek felé, hogy mindenki számára érthető legyen. Általában a tudományos módszerekre építjük a jogszabályokat, a tudomány befolyásolja a mindennapjainkat is. Ne csak „csináljuk” a tudományt, hanem az eredményeit mindjárt adjuk is tovább az emberek felé, mert azokat - főleg, hogyha kutyáról van szó – azonnal lehet alkalmazni a gyakorlatban.
Olyan sok minden épül csupán egyszerű hiedelmekre, valódi tudományos háttér nélkül, bízom benne, hogy ezeket a gyakran veszélyes hiedelmeket ilyen eszközökkel szerte lehet foszlatni.

2012. április 14.
Ferenczi Tímea

Forrás: http://mrns.hu
 
sitemap