Élménybeszámoló - WDS Párizs 2011. július 14.
Drága Édesanyám mondta mindig, hogy még egyszer szeretné látni Párizst. Merthogy egyszer már szerette volna. Aztán mikor közölte, hogy addig nem hal meg, míg nem látta, a párom azonnal kijelentette, hogy el kell vinni az anyóst, mese nincs. Ezért először 20 éve indultunk neki, hogy megnézzük a világ fővárosát és az akkor nyitott Disneyland-be elvigyem a gyerekeket.
Másodszor 3 éve vittünk ki kiskutyákat az új gazdikhoz. Már első alkalommal is úgy éreztem magam, mint aki hazaért. Kevés helyen nem érzi idegennek magát az utazó. De Párizsban olyan közvetlen, olyan élettel teli minden, hogy az embert azonnal magával ragadja a forgatag. Most már egészen ismerősként üdvözöltük a legszebb helyeket.
Kár, hogy a francia közlekedési szabályok szerint a vonat kivételével semmilyen tömegközlekedésre nem szabad kutyával felszállni. Később a kiállításon ennek okát is megértettem. Így aztán gyalog jártuk be a pályaudvartól a belvárost. Érdekes módon éttermekbe (persze nem a kínaiba, mert oda nem vinnék kutyát, és nem az arabba, mert ott meg ők reszketnek tőle, hanem az eredetei damasztszalvétás, pezsgővelfogadós, csupasalátás, nagyonhalas francia csodakonyhákba) szemrebbenés nélkül a terem közepén adtak asztalt a kutyákkal együtt.
A kutyáink viszont nem kedvelték a francia konyhát (pedig azt hittem, hogy rajonganak érte, mivel itthon folyton békára vadásznak a medencében), gyakorlatilag egy hétig szinte semmit nem ettek. Hiába tettük ki nekik a megszokott tápot, vettünk másikat, konzervet, sült combot, rántott tarját, pulykamellfilét orly módra, mindegyikre csak fintorogtak. Hiányzott nekik az itthoni falkaszellem, hogy a másik lesi a tányért, mennyit hagynak.
Ezért aztán nem elég, hogy Freddie amúgy is csontkopaszra vedlett a legfontosabb kiállításra, még sovány is lett. Egy napok óta koplaló whippet kölyökről pedig gondolom nem kell leírást adnom: egy zongoraművész értékelte volna a bordáit. Egy bíró kevésbé. Nem is mi lennénk, ha ezzel véget érnének a megpróbáltatások.


Legutóbb nem volt módunk elmenni Versaillesbe, a lányom meg igen kicsi volt még első alkalommal, hogy értékelhesse azt a csodát, ezért Freddiet bezártuk a hotelszobában a ketrecbe, Roryról a whippetkémről feltételeztem, hogy néhány órát el tud tölteni a kocsiban egyedül, főleg hogy kint amúgy is esett. Tévedtem.

A kastélyt felületesen bejártuk, a kert elejébe kimentünk, de sajnos a kisvonatnál, ami körbevinne néhány száz japán turista már sorba állt. Már amennyire ők ismerik ezt a fogalmat. Gyakorlatilag mindenki hóna alatt furakodnak be minden lehetséges helyre. Nem vállaltuk, hogy még két órán keresztül próbáljunk feljutni a 3 órás kertnéző járatra, majd legközelebb kutya nélkül.

Eközben Rory úgy gondolta, hogy ahol résnyire nyitva hagytuk az ablakot, ott lehetne folytatni és talán kiszabadulhat. Sajnos ezt felfelé képzelte el, így gyakorlatilag lebontotta a kocsi belső kárpitját az anyósülés felett. Érdekes szalagfüggönyszerű csíkok lógtak le, amikor odaértünk.
Visszatérve Freddie sem hagyott örömhír nélkül. Indulás előtt épp befejeztük a nemrég kozmetikázott szőréből a rágógumi kivakarását, amibe a belvárosi séta során sikerült beleülnie, most pedig úgy döntött, hogy ő is jönne utánunk és megpróbálja kinyitni a ketrecet. Először is a műanyag borítást szedi le, aztán a többi majd elválik. Sajnos a ketrec sem mai darab már, a műanyag alatt sok helyen rozsdás volt a drót. Freddie orra és pofája ezek után ugyanolyan vörös lett, mint a háta. Nem volt igazán feltűnő, csak annak, aki tudja hogy eredetileg ott fehér volt. Ezért másnap reggel újabb kozmetika.
De térjünk a lényegre: Kiállítás.
Hatalmas parkoló, minden előzetes hírverés ellenére rengeteg hely. A csarnokig eljutást viszont rémálmaimban kísérteni fog. Egy árva szemetest nem lehetett találni. A kutyagyumik végtelen során szlalomoztunk keresztül. Ha valaki néha össze is szedte, nem cipelte magával, hanem lerakta a többi közé. És ezek a nyomok ott maradtak másnap is, harmadik napon már nehéz volt olyan helyre lépni, hogy ne legyen semmi a cipőtalpunkon. Szerencsére az utolsó napra már nem maradtunk, elképzelni sem tudom mi lehetett a BIS végére.
A teremben néha csak rádobtak egy papírt és lazán továbbsétáltak. Én is jó sokáig szorongattam a zacskót a kezemben, mire találtam egy szemetest. Elsőként dobtam bele a végterméket. Remélem Budapesten a világkiállításon nem lesz senkinek ilyen tapasztalata.
A belépéskor minden kutyának leolvasták a chipjét és ellenőrizték az útlevelét. A nevezéseket már kevésbé, gyakorlatilag bárki ingyen bemehetett, akinél volt legalább 1 kutya.
A bírálatok remekül pörgősen zajlottak, a ringtitkárok profik voltak.
Első napra nem volt kutyánk, második napon az agaraknál voltunk érdekeltek. A szánhúzók a harmadik napon szerepeltek.
Nagy boldogság volt nekem, hogy találkozhattam az egyik 3 éve nem látott magyar agár babánkkal, aki közben akkorára nőtt, mint egy kisebb ló. Mosolygás És megismert! Mondta a gazdája, hogy nem szokott ilyen barátságos lenni mindenkivel. De nekünk nagyon örült. És mi is őneki. Sajnos a testvéreit nem nevezték, de róluk is részletes beszámolót kaptunk, hogy vannak, mit csinálnak. Az ő gazdáik sajnos ritkán küldenek képeket is, a francián kívül nem beszélnek más nyelven. Na az meg nekünk nem megy. Mosolygás Rory baba osztályában a bíró nem csinált sorolást a kölykök között, kiemelte az egyetlen franciát, hogy ő nyert, a többi mehetett ki. Hmm… Nem baj, viszont anyukája tenyésztőjének is megmutattuk, aki közölte, hogy remek kiállítási kutya lesz belőle, részletesen megnézte és meg volt elégedve az unokájával.
Másnap a huskyk dupla ringet kaptak, a bíró ki is használta és futtatta őket végkimerülésig. Mármint a gazdák végkimerüléséig. Mosolygás
Úgysem tudnám felsorolni az összes szépséget, az eredmények megtekinthetők a kiállítás honlapján. Sok képet csináltunk, főleg a kanokról, azok pedig itt vannak: http://gallery.site.hu/u/sophiespearl/parizswds/husky/
Elnéztem Freddiekénket csontkopaszan a sok szőrös kutya között és megállapítottam, hogy egyedüli magyarokként be fogunk gyűjteni egy nagyonjót. Mert osztotta a bíró elég gyakran. A francia rutin szerint először a felnőtt osztályok kerültek sorra és csak utána a fiatalok. Így történhetett meg a csoda: kimentem a csarnok hátuljába sétálni a kutyákkal és egy magyar handlerbe botlottam, aki épp a kutyáját kozmetikázta. Mivel ők előbb kerültek sorra, mint mi, megfűztem, hogy tegyen valami csodát az enyémmel is. Amit 5 perc alatt lehetett vele tenni, azt megtette. Legalább szép fényes lett a szőre. A fiatal kanokat két részletben bírálta le Gerard Jipping, ellentétben a nyílt kanokkal, akik  a hatalmas ringbe csak 4 részletben fértek be. Mi a második adagban voltunk. Aki ismerőssel találkoztunk, annak jó előre közöltük, hogy tévedés történt a katalógusban, mi igazából egy kínai meztelenkutyát hoztunk, nem is értjük miért tették be a huskyk közé. Hátha így kisebb lesz az égés. Mosolygás Ezek után mi lepődtünk meg a legjobban, mikor Freddiet nem küldte ki a bíró az első körben, hanem besorolta a kitűnők közé. Itt aztán véget is ért a pályafutásunk, de már ez is jobb volt, mint amire ebben az állapotban ilyen mezőnyben számítottunk.
Egy ilyen program nem csak a cím gyűjtésére jó, de megnézni a legszebb kutyákat, élőben látni a kiszemelt leendő apukánkat és persze körülnézni mi mindent bírnak a kutyások összevásárolni. Felsorolni sem bírom miket lehetett kapni és mindenre volt vevő. Persze horrorisztikus árakon. Kutyát ábrázoló festmények, szobrok, ékszerek, játékok tömkelege. Természetesen minden lehetséges tápmárka képviseltette magát. Pórázak, nyakörvek, mindenféle felszerelések. Nem volt ürügy, hogy kicsi vagy nagy a kutyára, percek alatt átalakították, de olyan is volt, aki helyben készítette kívánság szerint a nyakörveket. Erős voltam és igyekeztem nem otthagyni a havi kosztpénzünket, csak néhány jutalomfalatot (na jó, kb. 100-at) hoztunk az itthon maradt falkának.
A nap befejezéseként persze nem hagyhattuk ki a Best In Show programot. Remek szervezéssel, színes programmal és gyönyörű kutyákkal volt tele minden. Még egy hét után is jó visszagondolni, micsoda hangulata volt az egésznek. Amúgy francia módra kánkáncsoport is belefért, de még a műsorvezető bírónő és a kennelklub elnöke is táncra perdültek az egyik szám alatt, amíg a bíró válogatta a fajtacsoport győzteseit.
Ez a remek szórakozás adott erőt a másnap még előttem álló 1700 km vezetéshez nagyrészt a borzalmas unalmas német autópályán.


Ha holnap indulhatnánk, ismét belevágnék. A lányommal megígértettem, hogy el fog vinni engem Disneylandbe, ha már én elvittem őt gyerekkorában, nekem is eljön a második gyerekkor. És így már én is mondhatom, hogy még egyszer szeretném látni Párizst. Azt nem árultam el neki, hogy nem csak egyszer. Mosolygás

Béres Gyöngyi
 
sitemap